1%

Közös imádság a hazáért

**Bevezetés:** Hosszú évek tapasztalata keserít, amikor korábbi évek március 15-i megemlékezéseire gondolok vissza. Az iskolás gyermekeket még csak ki lehet vezényelni valahogy, de szülők, felnőttek, tisztes magyar állampolgárok ritkán látogatnak ki ilyen alkalmakra. Különösen, ha esik a hó, vagy fúj a szél.

Kollégámmal éppen azt emlegettük, hogy pedig 1848-ban erősen zuhogott az eső! A szabadság gondolatától felhevült - nevük alapján jól ismert - hősök viszont mit sem törődve ezzel: harcoltak a magyar szabadságért!

Milyen példát mutathatnánk, milyen tanácsot adhatnánk a mostani fiatal nemzedéknek, *a mai "márciusi ifjaknak"?* Pál apostol három általános útmutatást ad, amely egyáltalán nem szól nemzeti villongásokról, szabadságharcról, lánglelkű szónokokról, elnyomókról és elnyomottakról. Egyszerűen testvérekről beszél, akik egymás mellett, egy levegőt szívva, közös sorsot átélve küzdik meg a hétköznapok véres vagy vértelen csatáit. Nekik mondja el, milyen feladat hárul rájuk, milyen magatartás követ-kezik Krisztusba vetett hitükből!

A mindennapok harcaiban mi is ott vagyunk, és nemcsak március idusán, hanem az év minden szakaszában! Ehhez a küzdelemhez ad három fontos alapelvet az apostol. **Milyenek legyünk tehát?**

**1. A reménységben örvendezők**

Magyar népünk messze híres (vagy csak híres volt) mindenek fölé emelkedő derűjéről. Örömében is, bánatában is dalol a magyar - szokták mondani. Sőt, leginkább kudarcainkat tudjuk egy-egy humoros megjegyzéssel, önmagunkat parodizáló tréfával feledtetni. Vajon jellemző-e még ránk ez a derű? Csak akkor tudunk erre a kérdésre válaszolni, ha megtaláljuk örvendezésünk forrását. Pál azt mondja, hogy _a reménység tesz boldoggá_!

A márciusi ifjak számára a szabadság reménysége adott derűt, bizodalmat a jövő távlatában. Ma talán megfordult a helyzet. A globalizálódással együtt járó túlzott szabadság riasztó rémképeket idéz elénk, tehetetlen szorongással nézünk az elengedett gyeplő után. Féltjük magyar identitásunkat, értékeinket: múltunk és jelenünk kincseit. Olykor-olykor elsötétül előttünk az ég, és nem látjuk a reménység fénysugarát. Pál apostol azonban bátorít minket a reménységre, mégpedig azzal a szilárd bizalommal, amelyet benne is a Feltámadottal való személyes találkozás erősített meg ott a damaszkuszi úton. Hiteles tanúja ő annak, hogy a legmélyebb veremből is van felemelkedés, a halálra ítéletnek is jut Isten kegyelméből! **Milyenek legyünk tehát?**

**2. A nyomorúságban kitartók**

Ez következik ugyanis a reménységből. Két-három nemzedékkel előttünk élők hosszú történeteket tudnak mesélni nélkülözéseikről, kilátástalanságukról, reményvesztettségükről. Ma is élnek, itt is vannak közöttünk olyanok, akik nem történelemkönyvekből tanulták meg a háborúk, a diszkriminatív ideológiák gyászos következményeit. Vajon ki gondolta, hogy valaha is megdőlhetnek nagyhatalmak, erőszakosan létrehozott szövetségek, s hogy ugyanakkor valaha még egyesülhetnek szétszakított nemzetek? A valószínűtlennek tűnő álmok azonban egyre-másra valóra válnak.

Ezért bátorít bennünket Pál apostol arra, hogy a nyomorúságban kitartók legyünk! Isten nem hagyja el népét, és idejében megadja szabadulását!

**Milyenek legyünk tehát?** - hangozhat el végül harmadszor is a kérdés.

**3. Az imádságban állhatatosak**

Mai együttlétünkre a szervezők úgy hívták fel a figyelmet, hogy csatlakozunk azokhoz, akik a mai napon imádkoznak nemzetünkért. Ez ugyanis a legfontosabb, amit tehetünk. Ma nem arra van szükségünk, hogy valaki odaálljon a Nemzeti Múzeum lépcsőjére. Ma nem elég 12 pontot írni, felvonulni, tüntetni.

Mindnyájan látjuk, mi hiányzik igazán: az a nemzettudat, amely lelkesíthetné az ifjakat és az idősebbeket, amely cselekvésre indíthatna jóakaratú embereket, amely összefogásra, közös akaratra kovácsolná az egy nemzethez tartozókat. Amíg ez hiányzik, csak egyet tehetünk: imádkozhatunk. Imádkoznunk is kell, mégpedig állhatatosan, nem lankadva, nem kedvet szegve a lehangoló visszajelzések miatt, hanem küldetésünket komolyan véve tenni - ezt tenni - a nemzetért!

**Befejezés:** Pál apostol egyáltalán nem ismerhette magyar hazánk történelmét, a magyar szív fájdalmait. Örök érvényű tanácsot, útmutatást adott a közös testvéri akarat munkálásához. Aki a hazáját szereti, felebarátját szereti! Aki felebarátját szereti, ellenségét is szereti, aki pedig szereti mindazokat, akik között él, az nem válogat, hanem imádkozik mindenért és mindenkiért - s talán elsőként éppen azért a hazáért, amelynek tagja, amelyre büszke lehet, amelyért felelősséggel tartozik! **Erre segítsen minket a magyarok Istene!** Ámen

Elhangzott az alsósági római katolikus templomban rendezett
március 15-i ünnepségen -- 2006. március 15-én
Róm 12,9-12 alapján; 107. Zsoltár; Evangélium: Mt 5,44-48