1%

**Bevezetés:** Egy ifjúsági csendes hétnek ez volt a témája néhány évvel ezelőtt Meszlenben: *Isten sokféle útja*. Miért aktuális ma éppen erről beszélni fiatalok körében? Azért, mert a gondolkodás szabadságának korában minden ember számára rengeteg lehetőség adódik, hogy kialakítsa életszemléletét, és ez felelősségteljes döntést igényel nemcsak a felnőttektől, hanem már a nagyobb gyermekektől is. Ezért fontos, hogy minél előbb tájékozódjanak arról, hogy miként szólítja meg őket Isten, és hogy ők miként válaszolhatnak hívására.

A fiatalok mintákat követnek, példákat, példaképeket keresnek, hogy mentalitásukat átvegyék, azonosuljanak általuk nagyra becsült személyiségek gondolataival. Hajlamos az ember arra, hogy mások sorsát megismerve kritikátlanul saját magukra alkalmazzák az ő élményeiket. Ennek megvan az a veszélye, hogy bizonyos esetekben nem megfelelő, nem az ő személyiségükhöz illő utat választanak. Istennek viszont sokféle útja van, és ez azt jelenti, hogy mindenkinek meg kell találnia azt az utat, amelyen járhat, amelyen elérhet a célhoz.

Isten sokféle útjáról tanúskodik Jézus földi élete is. Hiszen jól tudjuk az evangéliumi leírásokból, hogy a Mester különböző módokon közelítette meg azokat az embereket, akikkel találkozott. Személyesen beszélgetett rászorulókkal, beszélt a hivatalos vallási vezetőkkel, államvezetőkkel, tanítványainak hirdette az evangéliumot, nyilvánosan prédikált; de nemcsak szavaival gazdagította a világot! Együtt élt a néppel, viselte közös gondjait, osztozott sorsában. Válogatás nélkül mindenféle embert meglátogatott, még a bűnösökhöz sem félt betérni. Gyógyított és halottakat támasztott föl. Örült és szomorkodott. Néha még dühbe is gurult, sőt még sírt is.

Ez a magatartása nem csupán emberi természetéről tanúskodott, hanem azt is megmutatta, hogy Ő Isten, és Ő is úgy cselekszik, mint Isten: együtt lélegzik, gondolkodik, cselekszik a teremtettséggel. Így tehát Jézus nem tett mást, mint Istent ábrázolta ki az emberek előtt. Azt tette világossá mindenki számára, hogy a mennyei Atya mindenkit meg akar szólítani, és mindenkihez személyesen közeledik. Ő az Úr földi követe: aki Őt látja, Őt hallja, Őt követi, az magára az Istenre mond igent. A most felolvasott igék ezért úgy fordítanak Jézus felé, hogy benne megismerjük Isten valóságát, emberszeretetét, gondviselő jóságát. János evangélista szavain keresztül kapjuk a figyelmeztetést: aki Jézust követi, az Istent követit; aki Őt elveti, az Istent veti el. Tekintsük most végig, hogyan tanúskodik Jézus mennyei Atyjáról!

**1. "Nem magamtól szólok: az Atya küldött."**

Ezt mondja Jézus. Isten ugyanis egy üdvözítő - embert megmentő - tervet készített, amelynek beteljesítésére küldte el Fiát. Benne ér el a csúcsára, benne jut célhoz ez a világméretű terv. Jézus tehát az Atya eszköze. János evangélistának ez a felismerése hangot kap a könyv majdnem minden mozzanatában. Újra meg újra rámutat az Atya és a Fiú egységére. Újra meg újra középpontba állítja Jézust: íme, az Isten Báránya! Rá hallgassatok, Őt kövessétek, és akkor megismeritek az Istent! Aki benne hisz, Istenben hisz; aki őt elveti, az Atyát veti el.

Félelmetes ez a kijelentés, hiszen Jézusról egészen más kép él bennünk, mint az Atyáról. Jézus a szelíd, emberközeli Isten, akihez minden gondunkban, félelmünkben odamehetünk. az Atyától pedig inkább félünk, mert nevéhez a számonkérés, az ítélet kapcsolódik a mi képzeteinkben. Jézus maga mondja az alapigében, hogy nem megítélni jött ezt a világot, hanem megmenteni. Mégis azt hangsúlyozza, hogy elmondott szavai fogják majd megítélni az embereket az utolsó napon. Hogyan lehet az, hogy Jézusnak azok az igéi, amelyek az Atyáról tettek bizonyságot, amelyek örömöt, békességet és reménységet jelentenek a hívő ember számára, ítéletként fognak elhangzani a számonkérés napján?

Egy igehirdető erre a kérdésre egy szemléletes példával válaszolt: "A 18. században egy tudós teológus hittankönyvet írt. Az utolsó fejezetben arról szólt, hogy az utolsó napon eljön az ítélet, amely elől senki sem menekülhet. A teológus így fejezete be könyvét: *Az ítélettől te sem menekülhetsz, már azért sem, mert ezt a könyvet elolvastad!*" Azt nem lehet számon kérni az embertől, amiről nem tudott. De ha tudta, mi a jó, mégsem tette, az szigorúbb büntetést von maga után. Így lehet tehát ítélet mindaz az örömteli üzenet, tanács, parancs és vigasztalás is, amit Jézus élete során hirdetett. Ha nem vesszük komolyan, ha nem élünk a szerint, ítéletté válik mindaz, amit üdvösségünkre tett az Isten. Ne felejtsük azonban azt sem el, hogy Jézus külön hangsúlyozza: nem azért jött, hogy ítéljen, hanem hogy megmentsen!

**2. "Nem magamtól szólok: Isten szeretetét hirdetem."**

Jézus minden szava és tette arról tanúskodik, hogy az Atya szereti az emberiséget. Megjelenése a földön azt jelentette, hogy Isten nem feledkezett meg teremtményeiről, hanem gondjukat viseli. Tanításában és cselekedeteiben újra meg újra visszatér a felebarát, sőt az ellenség szeretetére történő felhívás: "úgy szeressétek egymást, ahogyan én szeretlek titeket". Szeretete végül azzal vált mindenki számára nyilvánvalóvá, hogy Jézus - értünk és helyettünk - szenvedett a kereszten. Ekkora szeretetet senki sem követelhet földi halandótól. Egyedül Isten képes saját Fiát másokért feláldozni - szeretetből. A legcsodálatosabb mindebben pedig az, hogy Isten ezt a szeretetet nem érdemeinkhez méri. Nem is lennénk méltók erre a bánásmódra - de ő szeret, és a szeretet nála ezt jelenti...

Erről a szeretetről közülünk bárki tanúskodhat, és nem is kell nagyon messzire menni, hogy példákat keressünk erre. Annak idején, 1992. augusztus 2-án (alsósági szolgálatom első vasárnapján) éppen ugyanerről az igéről prédikáltam. Akkor elmondtam, milyen csodálatos élmény volt költözésünk izgalmában, aggodalmában megtapasztalni Isten gondviselését: a kedvező időjárást, a baj nélküli utat, a kedves testvéreket, akik éjszakába nyúlóan segítettek a pakolásban és a későbbi rendezkedésben. Istennek tartozom hálával az elmúl tizenhárom esztendőért is, hiszen számtalanszor éreztem mennyei Atyám vezetését gondolataimban és cselekedeteimben egyaránt.

**3. "Nem magamtól szólok: az Atya hívását tolmácsolom."**

Ez minden keresztyén ember küldetése - nemcsak a lelkészeké. Ebben a szolgálatban Jézus követői, utánzói vagyunk, hiszen Ő is ezt tette. Az Atyáról beszélt, Őreá mutatott egész lényével. Csodálatos az üzenet Isten szeretetéről, gondviseléséről és üdvözítő tervéről, de mit használ annak, aki ügyet sem vet rá? Olyan ez, mint a kitöltött lottó-szelmény, amely mit sem ér, ha nem ellenőrizzük, kihúzták-e a bejelölt számokat. Vagy olyan, mint az érett barack, amelyet senki sem szed le a fáról. Csak akkor lesz a miénk valami, ha azt képesek vagyunk megfogni, ha odamegyünk érte, ha számon tartjuk és igényt tartunk rá. Ezért nem mindegy Jézusnak sem, ki követi őt, és ki az, aki elveti, hiszen ezen múlik, ki részesedik az örök élet ajándékából.

Nekünk sem lehet mindegy, hogy mi lesz a sorsunk. Isten felkínálja gondviselését és a megváltást. Nehogy azt higgyük, hogy erre csak a halál közeledtével és a halál után lesz szükségünk! Földi életünk egészen más távlatokat, lehetőségeket kap, ha Isten szeretetének tudatában élünk. Ezért fontos az, hogy ne menjünk el fontos évfordulók mellett úgy, hogy ne gondoljunk az iránta érzett hálára. Egész életünk folyama neki köszönhető, és - ha nyitva tartjuk hitünk szemét - újra meg újra megláthatjuk gondoskodása jeleit.

**Befejezés:** Gondoskodás az is, hogy egymásra bíz bennünket. S ma, amikor Gusztáv Adolfra emlékezünk, aki protestáns testvéreiért harcolva sokakat mentett meg a gályákról a gyötrelmes haláltól, arra is gondolunk, hogy ez a hitbeli, keresztyén szolidaritás bennünket is kötelez. Ezt jelzi az is, hogy a gyülekezetek közötti segélyszolgálatot Gusztáv Adolf svéd királyról nevezték el, s évről-évre gyűjtést rendezünk a rászoruló egyházközségek megsegítésére. A szószékcsere is ennek a közös - egymás iránti - felelősségvállalásnak a gesztusa. Örülök annak, hogy ennek részese lehetek, s kívánom gyülekezeteinknek, hogy megérezzék elkötelezettségüket, és megnyíljon a szívük egymás gondja iránt, és ez szeretetteljes adományaikban is kifejezésre jusson.

Jézus tanít minket erre a szeretetre, amikor mennyei Atyjára, az Ő gondoskodására, valamint végső tervére - az örök élet örömére - mutat rá. Ennek tudatában legyünk az Ő hívei! Ámen

Elhangzott Jn 12,44-50 alapján
Püspökmolnáriban és Nemeskoltán
2005. július 10-én
(Szentháromság ünnepe utáni 7. vasárnap)