1%

Az Úr megadja, ami szükséges

**Bevezetés:** Nemrégiben egyik lelkésztestvéremtől tudtam meg azt, hogy Finnországban a tejbegrízt mannának hívják. Első meglepetésem után elkezdtem rajta gondolkodni, vajon miért is van ez így. Kézenfekvő arra gondolni, hogy a tejbegríz fehér színű - talán ilyen lehetett a manna is. Lehet arra is utalni, hogy mindkettő valamilyen édes eledel, ami gyermekek és felnőttek számára egyaránt kellemes lehet. Leginkább mégis az csapódott le bennem, hogy a kicsiny gyermeknek legalább annyira nagy szüksége van az egyszerűen fogyasztható, könnyen emészthető, tápláló ételre, mint amennyire nagy szüksége volt Izráel elcsigázott, éhező, vándorló népének a manna "tálcán kínált" isteni eledelre. Erre utal az a szómagyarázat, amely az arab nyelvből eredezteti a kifejezést. E szerint a manna "isteni adomány", "mennyből alászálló ajándék" (mann es-sama).

Hajlamos az ember arra, hogy megpróbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant, mert ami megmagyarázhatatlan, az megfoghatatlan. Mi pedig azt szeretjük, ha valamit értelmünkkel meg tudunk ragadni. A manna valósága nem ragadható meg emberi ésszel. Hiába magyarázzuk, hogy a Sinai-pusztában napjainkban is tapasztaltak már a Bibliában leírtakhoz hasonló jelenségeket. Hiába mutatunk rá arra, hogy valóban létezik olyan növény, amely nedvet ereszt, amikor megszúrja egy rovar, majd a mannához hasonló módon dermed meg (kristályosodik ki) az ágakon. Hiába keresünk magyarázatot az éghajlati adottságokban, hiába ismerjük meg a fürjek repülési szokásait - azért mégis csak titok marad a bibliai történet. Nehezen felfogható, hogy a feltételezhetően jelentős számú tömeg hogyan lakott jól ilyen csekélységgel - apró madarakkal, körömnyi csemegékkel. Ezeket az egyiptomiak legfeljebb ínyencségként szolgálták fel a nagy úri lakomákon. Ezekkel jóllakni nem lehet.

A Biblia mégis azt mondja, hogy "estére húst esztek, reggel pedig kenyérrel laktok jól...".

Isten gondoskodása megszégyeníti hálátlanságunkat

Gyermeknevelésünk legfontosabb célkitűzései közé tartozik, hogy megtanítsuk a felnövekvő nemzedéket, hogyan kell kérni. Szülők sok esetben úgy próbálják nevelni gyermekeiket, hogy addig *meg sem hallják* a morgolódásukat, elégedetlenségüket, amíg nem jut eszükbe, hogy kérniük kell! Lehet, hogy először rá kell erre vezetni őket, de biztos az, hogy egy idő után a gyermek saját maga is rájön arra, hogy ez a kulcsa kérései teljesítésének.

Sokszor morgolódunk mi is... Pedig úgy illik, hogy ha valami hiányunk van, és valamit szeretnénk, akkor kérjünk. Jézus mondja: *aki kér, kap...* S ez akkor is igaz, ha talán nem mindig vagyunk tanúi ennek az isteni gondoskodásnak. Jézus bátorítása éppen ezért szól nekünk. Lehet, hogy százszor is kérünk, egyszer sem kapunk. Lehet, hogy úgy érezzük, mindennél nagyobb szükségünk van arra, amiért az Úrhoz kiáltunk, Ő mégis - úgy tűnik - nem hallja meg kérésünket. Ezek miatt a "kudarcok" miatt buzdít minket Jézus újra meg újra az imádságra. Aki kér, kap, aki keres, az talál, a zörgetőnek megnyittatik.

A felolvasott ige tanúsága szerint viszont a nép nem kér! Miért ad az Úr mégis - kérés nélkül is? Azért, mert ilyen! Szereti a népét, látja, mire van szüksége. A Biblia szövege meg is magyarázza: *"Estére húst esztek, reggel pedig kenyérrel laktok jól, és akkor megtudjátok, hogy én, az Úr vagyok a ti Istenetek"*. Istennek tehát célja van ajándékaival! Nem biztos, hogy csupán azért ad, mert látja népe éhségét és nélkülözését. Sőt, biztos, hogy ennél sokkal fontosabb célja van. Mert ugyanis mire van szüksége a népnek? Nem eledelre elsősorban, hanem hitre! Arra a meggyőződésre, hogy van valaki, aki ezt mondja nekik: *"én, az Úr vagyok a ti Istenetek"*. A negyven évi céltalannak tűnő vándorlás, az oly messzinek tűnő Kánaán, a sok kétség és reménytelenség közepette szükség van az Isten-hit bizonyosságára. Arra, hogy van gondviselője ennek az ágról szakadt népnek.

Az Úr valóban megszégyenít! Rádöbbenünk arra, hogy sok-sok morgolódásunkért, elégedetlenségünkért, hálátlanságunkért inkább feddést érdemelnénk, mint segítséget és ajándékokat. Böjt idején erre is gondolnunk kell. Amikor Isten felé forduló csendességünkben meglátjuk azt, aki szüntelenül gondot visel rólunk, megszégyenülve - szinte önkéntelenül - hagyja el szánkat a felkiáltás: "meg sem érdemeltem...".

Különösen most, amikor már nagyon közel állunk Nagypéntek ünnepéhez, óhatatlanul gondolnunk kell Jézus mérhetetlen szenvedésére. Gondolhatunk arra, hogy vajon miért vált annyira hírhedtté a "Passió" című film - és az abban bemutatott könyörtelen és embertelen kínzás, amivel Jézust illették hóhérai. S gondolhatunk saját magunkra: vajon miért vállalta mindezt az én gyarló, mit sem érő életemért? Valóban csak ennyit mondhatok ki: "meg sem érdemeltem...".

Isten a legfontosabbat adja

Térjünk vissza újra néhány gondolat erejéig a felolvasott történetben felvázolt helyzetre! Izráel népe éhes, és tápláló eledelre van szüksége. Isten megadja neki! Ennél jobbat nem is adhat! De mi is ez a manna? A nép sem tudja. Kérdezgetik egymástól - s végül, miután nem kapnak megfelelő választ, elnevezik mannának. Manna - mi ez? Nem tudják. Isten azonban tudja: ez az, amire népének szüksége van. A nép számára egy megállapítás van, ami biztos: ezt meg lehet enni. Isten ezért adta! Életben maradunk! Tovább indulhatunk, és reménységünk van arra, hogy egyszer célunkat is elérjük. Ez Isten akarata: ezért adja ajándékait.

Az evangéliumi szakaszban Jézus csodatételéről hallottunk. Közel volt a húsvét ünnepe. Miért tartja fontosnak János evangélista, hogy ezt megemlítse? Azért mert ez az ünnep nem más, mint emlékezés a gondoskodó Istenre, aki enni adott a pusztában. Megeszik a páska-vacsorát, s arra gondolnak, hogy a pusztai vándorlás során mennyit kellett nélkülöznie őseiknek, mégis megmaradtak, hiszen az Úr gondoskodott róluk. Ez a reménység tarthatja meg őket a későbbi idők nehéz helyzeteiben is.

Sokszor nem tudjuk, mit ad az Isten. Váratlanul ér bennünket az Ő ajándéka. Ha egy meglepő történetet mondunk el, alkalmanként ki-mondjuk ezt a szófordulatot: "Mentem az utcán, és mit ad Isten..."

Hogyan is alakul az Úr és az Ő népének kapcsolata? Nézzük meg ezt a különböző idősíkokban: _Mózes 2. könyvében_ a nép zúgolódik, sőt követelődzik. Isten ad valamit - de nem feltétlenül azt, amit a nép vár. Egy biztos: azt adja, amire feltétlenül szükség van. A felolvasott _evangéliumi történet_ a kenyércsodát állítja elénk. Ezután Jézus - tanítványai kérésére - elkezdi magyarázni küldetését. Elmondja, hogy Ő a mennyből alászálló kenyér, akire ugyanígy ezt mondja a nép: manna - mi ez, ki ez? Ő az, akire a legnagyobb szüksége van népének: a magányosoknak, a kivetetteknek, a betegeknek, a tisztátalanoknak, a bűnösöknek, az elveszetteknek. Ő táplálja övéit, hogy legyen erejük talpra állni, újra útnak indulni, s hogy legyen reménységük, hogy egyszer eljutnak céljukhoz. Erre a mennyei kenyérre van szükségünk nekünk is, _hétköznapjaink pusztaságában_, testi-lelki éhségében, gyengeségében, elcsigázottságában. Ő az, akiért csak ki kell nyújtanunk a kezünket, mert ott van nap mint nap, és éppen akkor, amikor szükségünk van rá. Általa, vele, benne megerősödhetünk, talpra állhatunk, és remélhetjük, hogy eljutunk a célhoz - Isten örök Országába.

A nép szabadulást vár. Várja a megígért Messiást. Isten el is küldi Fiát, de nem úgy, ahogy a nép elképzelte. Meglepődnek, csalódnak, elfordulnak tőle. Tanítványai is ellene szólnak. Csak néhányan tudják kimondani a kereszt alatt: "Bizony, ez Isten Fia volt...". Evangélium-hirdetésünk célja, hogy megerősödjünk ebben a bizonyosságban, és mi is ki tudjuk mondani ezt a hitvalló mondatot.

**Befejezés**: Isten az Ő ajándékairól ismerhető meg. Azért adja vándorló népének a mannát, hogy megtudják: Ő az Úr, az ő Istenük. Sok száz évvel ezután a sokaság megláthatta Jézusban a megígért prófétát. Így tanúskodik erről János evangéliuma: "Az emberek látva a jelt, amelyet tett, ezt mondták: *Ez valóban az a próféta, akinek el kellett jönnie a világba*." Királlyá akarták tenni. Jézus azonban nem uralkodni akart fölöttük. Ő életünknek és halálunknak is Ura. Ő Isten ajándéka a mi üdvösségünkre. Erről győznek meg bennünket a mai igék. Ha ezt megértjük, akkor igaz örömünk lehet böjt szomorkás idején is. Erre ad alkalmat Laetare vasárnapja. Merjünk örülni Isten ajándékának! Fogadjuk el, és éljünk belőle most és mindörökké! *Ámen*

*Elhangzott 2Móz 16,11-15 alapján az alsósági evangélikus templomban Böjt 4. vasárnapján, 2005. március 6-án*